Elejtetted a Napot

Rád gondoltam délután
fönn az arany nap sütött
s lehunyt szemhéjaimon
rózsaszínnel átütött.
Fáradt arcom szeliden
tüzesítette a fény
s szemlehunyva a szokott
utazásra vártam én.


Arra, mikor - halk hajó titokzatos tengeren -
fekvőszékem útrakél, s lázam sodrán ring velem
felelőtlen, gyönyörű fantázia-tájakig
ahol romló életem némely bús álma lakik:
Mindaz, ami sohse lesz, mindaz, ami sohse volt
így indultam ma is el, húnyt szemekkel, mint a holt.


Álmodozni életet, és úgy hajlott rám a Nap
mintha pilláimra a rózsaszínű parazsat
az a szent fény ejtené, mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén, s melyre szomjas szüntelen.
És egyszerre úgy esett, telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy messze vagy, és jaj nekem.


És megriadt szemeim felpattantak:
a hegyek csúcsain már pirosan búsultak a fellegek.
És egy furcsa vízió vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid tartották ma a Napot.
Azért volt oly különös minden fénynél édesebb
és én ezt csak most tudom, amikor már este lett.
Mikor kezed fáradtan elejti már a Napot
s szívemben is csöndesen elhallgatnak a dalok.